Oliver Sacks: A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét és más orvosi történetek

A 19. század nagyformátumú neurológusainak nyomdokain jár Oliver Sacks, amikor ismerteti, milyen emberi sorsok húzódnak meg ott, ahol a mai medicina leginkább csak tünetegyütteseket lát. Írásában az általa kezelt neurológiai betegeket mutatja be, viszonylag közérthetően és kimondottan olvasmányosan.

Park Könyvkiadó, 2003
331 old, 2500 Ft

Prozopagnózia. Elborzasztó varázsige a laikusnak, közismert jelenség a klinikusnak, nóvum Oliver Sacksnak. Bevallása szerint legalábbis az volt, amikor 1986-ban papírra vetette a nálunk 2003-ban megjelent recenzens példány eredetijét.
Bizony, húsz év nagy idő, akár az egyén szakmai fejlődése, akár egy-egy diszciplína (különösen a neurológia) haladása szempontjából.

Felmerül tehát a kérdés: vajon tudománytörténeti illusztrációként érdemes tanulmányoznunk e könyvet?
A témaválasztás (a szerző által kezelt betegek részletes bemutatása) és a szövegben gyakran felbukkanó szakkifejezések ezt a benyomást erősítik. De mit kezdjenek a szakemberek a helyenként triviális tényeket felvonultató esetismertetésekkel? Miért jó nekik, ha szabad óráikban arról olvasgathatnak, hogy az amnéziás betegek mindenfélét elfelejtenek?
Talán mégis ismeretterjesztő, netán szórakoztató irodalmat tartunk a kezünkben? Könnyen lehet. A gördülékeny, színes fogalmazásmód (hála az igényes fordítói munkának), a betegségek közérthető ismertetése, a megrázó történetek mind ezt támasztják alá. Akkor viszont miért van szükség a farmakológiai vargabetűkre, az L-dopáról és a Haldolról szóló eszmefuttatásokra?

Sacks pátosszal szól a nagy elődök, a 19. századi neurológusok érzékletes, a mögöttes történéseket és motivációkat is bemutató esetleírásairól. Fájlalja, hogy a mai orvostudomány esetekkel és tünetekkel foglalkozik, miközben a maguk teljességében nem tud és/vagy nem akar mit kezdeni a diagnosztikus kategóriák hordozóival. Írásával ezen az állapoton igyekszik javítani, szomorúan konstatálom: kevés sikerrel. Esetismertetései attól alaposabbak a szokásosnál, hogy a betegek tünetein túl egy-egy nem közvetlenül a diagnosztikus kategória kritériumát képező megnyilvánulás bemutatására is vállalkozik.

Óhatatlanul felmerül azonban a gyanú, hogy a szerző valahol mégiscsak a borzongás örömét kínálja fel a laikusok számára bizarrnak tűnő történetekkel. Mert ugye milyen szörnyű lehet, ha valaki felébredve egy idegen, szőrös végtagot talál a paplanja alá csempészve, amiről orvosai váltig állítják, hogy az ő tulajdon bal lába?! Ezen pedig a vissza-visszatérő, filozofikusnak szánt dilemmák felvetése (pl. ember-e az ember emlékek nélkül) sem sokat segít.

Sacks az előszóban utazókhoz hasonlítja a betegeket, akiknek történeteiből az Ezeregyéjszaka meséihez hasonló, fantasztikus világokat ismerhetünk meg. Bédekkerében - gyanítom - olyan társasutazásra csábít, amelyben régészek és irodisták együtt vesznek részt a kötelező programokon: a hieroglifa-tanulmányozáson éppúgy, mint a szuvenír-vásárláson a bazárban. Vannak, akik kimondottan kedvelik az ilyen szervezett turistautakat, nekik feltétlenül ajánlom a könyvet.

Berky Tamás