Az evolúciós pszichológiával foglakozó Paola Bressan, a padovai egyetem kutatója szerint a két kérdés összefügg, mivel hátterükben azonos magyarázat állhat. Bressan a lehetőségek matematikai elemzésére alapozva kijelenti: egyszerűen mindenkinek az éri meg a legjobban, ha születésekor a gyerek nem hasonlít szüleire. Ahogy az evolúciós szemléletű kutatóktól már megszokhattuk, az eszmefuttatás alapjául ismét a költség és haszon elve szolgál.
Embereknél a gyerekek felnevelése igen költséges feladat, és fontos, hogy az erőforrásokat lehetőleg mindenki a saját utódjára fordítsa. Más fajok hím egyedei számtalan közvetett technikával rendelkeznek arra, hogy apaságukra következtetni tudjanak. Ugyanakkor az etológusok sem számoltak be olyan, az utód testén megjelenő és közvetlenül azonosítható jellegzetességekről, melyek egyértelműen árulkodnának az apaságról. Közvetetett technikák az embernél is léteznek, pl. ilyen a fogamzás idejének kiszámolása, vagy a házastárs hűségébe vetett hit.
Mi lenne, ha az emberi újszülött rendelkezne valamiféle közvetlen, egyértelműen azonosítható genetikai jellel, melyet édesapjától örököl? Ez esetben az édesapa könnyen rájöhetne, ha a felesége hűtlenségének áldozatává vált, és visszautasíthatná egy idegen gyermek felnevelését. Más részről viszont ő sem csempészhetne be észrevétlenül génállományát más családokba. A férfiak szempontjából tehát jó is és nem is, hogy az apaság ránézésre nem állapítható meg minden kétséget kizáróan.
Az édesanya érdekei kristálytiszták, hiszen ő biztosan tudja, hogy a gyermek az övé - vagyis génjeit továbbörökítette. Evolúciós szemszögből nézve, számára semmiféle fontos információt nem hordozna egy genetikai jel. Érdekei azt diktálják, hogy a nevelés költségigényes fázisában szilárdan álljon mellette egy férfi. Akkor is, ha ez a férfi történetesen nem azonos a család szeme fényének édesapjával. Biztos, ami biztos alapon tehát, az anyának az a jó, ha a gyermek nem rendelkezik olyan karakterisztikus vonásokkal, amelyek megzavarhatnák a családi békét. És ez persze jó a gyereknek is.
Óhatatlanul is felmerül az emberben a kérdés, hogy a férfiak genetikai azonosítók híján vajon miért hiszik el egyáltalán, hogy a gyermek az övék. Miért nem élik inkább életüket tovább gondtalanul, miért választják a kötelezettségekkel teli monogám életvitelt, ha még csak abban sem biztosak, hogy saját vérük neveltetése miatt adták fel szabadságukat? Hát, az édesanyák is érzik a problémát, és a férfiúi hiúságra alapoznak, kiemelik az apa és a gyermek vonásainak vélt megegyezéseit - így próbálván csökkenteni a bizonytalanságot.
A férfiak pedig hajlanak rá, hogy bedőljenek a "manipulációnak", mert ahogy csökken bizonytalanságuk a gyermek valódi kilétét illetően, úgy nő meg annak a valószínűsége, hogy jó helyre fektetik be energiáikat. Denson McLain, a Georgia Southern University professzorának kutatásai azt bizonyítják, mind az anyukák, mind az apukák hajlamosabbak hangsúlyozni, hogy a gyerek tiszta apja, mint azt, hogy hasonlít anyukájára - még akkor is, ha az újszülött független szemlélők szerint jobban hasonlít édesanyjára. A pszichológiai taktika beválását annak széleskörű elterjedése, vagyis a kulturális normákban való megjelenése is alátámasztja - a szerző az idézett mexikói, kanadai és olasz kutatások eredményei alapján felveti, hogy a jelenség kultúrától független.
Az embercsecsemők az álcázás nagymesterei. Független megfigyelők alig teljesítenek a véletlennél jobban, amikor csecsemők és édesapjuk összepárosítása a feladat. És amikor már felismerhetőbbé válnak a gyereken az apai vonások, a postás már rég másik körzetben dolgozik, és az a kis vakarcs is széles mosollyal jutalmazza meg "apukáját" az álmatlan éjszakákért cserébe.
Ványai Adrienn
2002, január |
