|
|
| Észrevesszük-e, ha néznek minket? |
Sokan állítják, hogy képesek észrevenni, ha valaki erősen nézi őket, ám erre csekély empirikus bizonyíték van, és a meglevőek is igen vitatottak. |
Kézenfekvő ötlet, hogy azért vesszük észre, hogy néznek bennünket, mert szemünk sarkából látunk egy felénk forduló fejet vagy feltünő mozdulatot. Mások azonban ennél misztikusabb magyarázatot keresnek. Az egyik kísérletben lecsukott szemmel kellett a résztvevőknek ülniük és arra figyelni, hogy bámulják-e őket. A kíséletvezető véletlenszerűen, kockadobással döntötte el, hogy nézzen avagy sem. 15-20 másodpercenként szünetet tartottak. Az eredmények szerint 50.2%-ban adtak helyes választ az alanyok azt illetően, hogy bámulják-e őket, ami nem tér el jelentősen a véletlen szintjétől, ezért elvetették, hogy van ilyen képesség.
A kutatók ebbe nem nyugodtak bele, és az adatok újraelemzésével később megállapították, hogy amikor a valóságban nem nézték a kísréleti személyeket, akkor tényleg nem volt különbség, viszont elég markáns a különbség a találati arányokban akkor, ha valóban bámultak rájuk.
Később, a kísérleti elrendezés javítására detektívtükröt használtak. Ez egy olyan üveglap, amely az egyik oldalról átlátszó, míg a másik oldalról tükörnek tűnik. Egy gomb lenyomásával kellett jelezni, ha úgy érezték a személyek, hogy bámulják őket. A kísérletből megadott adatok viszont hiányosak, ezért csak azt tudjuk, hogy a közölt eredmények szerint a bámulást az alanyok nagy része észrevette. (Azonban semmit nem mond arról, hogy mi történt akkor, amikor nem nézték őket.)
Volt, aki ennél is továbbment: egymástól 40 méterre lévő szobákban helyezte el a két személyt, és egy videóberendezéssel kötötte össze őket. A bámuló személynek a képernyőn keresztül kellett néznie társát, ez utóbbi pedig azt követhette a monitoron, hogy mikor kezdődik a kísérlet, és mikor van vége. Gombnyomással kellett eldöntenie, hogy ezalatt érezte-e, hogy nézik őt. A kísérletben résztvevőket két csoportra osztották a szerint, hogy hisznek-e abban, hogy ez lehetséges, és érdekes módon, jelentős különbség csak a "hívők" között volt kimutatható.
Braud szerint az eddigi kísérletekkel az a probléma, hogy tudatosítani akarták ezt az élményt, ahelyett, hogy a személyt belső válaszainak megfigyelésére ösztökélték volna. Szerinte ez a képesség nem tudatos, és nem is tudatosítható. A való világban sem kifejezetten azt vesszük észre, hogy valaki néz, hanem rossz érzésünk támad, és amikor körülnézünk, akkor értjük csak meg, hogy miért. Az előző vizsgálatok azonban már mind a tudatosult élményre összpontosítottak.
Ennek megfelelően Braud nem is az egyéni beszámolót vette alapul, hanem érzelmi-vegetatív mutatókat mért, mint például szívritmus, légésritmus, GBR (a bőr izzadását méri). Braud szerint, ha néznek minket, az a stressz növekedéséhez vezet, és ennek következményeként megnő a szívritmus és a GBR. Ezt akkor is mérni lehet, ha nem tudatosan vesszük észre, hogy bámulnak. Braud statisztikai eredményei alátámasztották az elméletét, azonban ő még egyet csavart az elrendezésen: a vizsgálatban résztvevők egy részét megtanította arra, hogy ha nézik őket, akkor a megszokott stresszreakcióval ellentétben lazuljanak el. Ezek a kísérleti személyek a gyakorlás után alacsonyabb GBR és szívritmusértékeket produkáltak, amikor tudtukon kívül bámulták őket.
Sheldrake szintén úgy gondolta, hogy létezik tanulás ilyen helyzetben, de szerinte ez a tudatos döntést is segíti. Kísérleti személyei háttal ültek a kísérletezőnek, és egy véletlenszámtáblázat alapján vagy nézték őket, vagy nem. A személyeknek a "megérzésüket" kellett közölniük. Ezt a módszert aztán az internet segítségével terjesztette. Óriási adatbázist halmozott fel azáltal, hogy a kísérleti tervet az interneten hozzáférhetővé tette (www.newscientist.com/nsplus/rnr.look.html), bátorítva ezzel a szörfözőket, hogy próbálják ki, és az általa közzétett táblázatba beírva küldjék el neki az eredményeket. Az összesített adatok alapján készült statisztikai elemzések nemcsak azt mutatták ki, hogy van ilyen képességünk, hanem azt is, hogy amennyiben a személyek visszajelzést kapnak döntésük helyességéről, a kísérlet alatt egyre jobban teljesítenek. Eszerint beletanulunk abba, hogy észrevegyük, ha valaki néz minket.
Sheldrake eredményei azonban több ponton is támadhatóak. Az így szerzett adatok nem megbízhatóak, hisz egyrészt ezek a "botcsinálta" kísérletvezetők apróbb hibákat véthetnek, amely az eredményeket befolyásolja. Másrészt az is megtörténhet, hogy valaki szándékosan kreál adatokat, hogy befolyásolja az eredményt, ha esetleg parapszichológia drukker vagy ellendrukker. Miután a kísérlet lefolyása alatt a kísérleti személy és a kísérletvezető szerepet is cserélnek, arra is gyanakodhatunk, hogy az új alany valamennyire emlékszik még a randomtáblázat következő értékeire, és ennek megfelelően válaszol.
Hasonlóképp problémák merültek fel magával a Sheldrake által használt randomtáblázattal is. Matematikusok szerint ugyanis ez a táblázat egyáltalán nem volt randomnak mondható. Ugyanis a véletlenszerű sorozatok sok követelményét nem elégítette ki: például a teljesen random sorozatokban annak, hogy egymás után ugyanolyan számok többször következzenek, nagyobb az esélye, mint az emberek általában gondolják, azonban a Sheldrake-féle táblázat jobban követte a pszichológiai vagy emberi randomszámsorozatot, mint a matematikait. Ennek megfelelően sokak szerint a javulás nem a képesség fejlődésének tudható be, hanem annak, hogy a személyek nem tudatosan megtanulták a randomszámtáblázat szabályait. Matematikailag random sorozatokat használva nem tudták újraprodukálni Sheldrake eredményeit, meg kell azonban jegyezni, hogy ez utóbbi kísérletben sokkal kevesebb személy vett részt.
Mindent összevetve tehát eddig nem bizonyították, de nem is cáfolták egyértelműen, hogy képesek vagyunk-e észrevenni, ha bámulnak minket, azonban a kísérletek tovább folynak.
2000. július
Ivády Rozália Eszter
|
|
