|
|
| Boldog és felhőtlen anyaság |
Boldog és felhőtlen anyaság – mindez inkább csak mítosz, amit a társadalom különféle eszközökkel próbál megerősíteni, pedig hasznos lehet szembenézni a valósággal. |
- Hát nem gyönyörű baba? - kezd bele az após egyik példabeszédébe. - És képzeld el, Szilvikém, hogy a szocializmusban az anyák ilyenkor rászoktak a bagóra meg a piára, ahelyett, hogy a kis totyogójukat élvezték volna!!! Hát mondd meg nekem őszintén, lehet egy ilyen kis gyönyörűség mellett unatkozni?!
- Nem, nem lehet - motyogta a meny, mert hát egyrészt mi mást is lehet erre mondani, másrészt meg unatkozni azt tényleg nem lehet egy 9 hónapos, igen aktív gyerek mellett…
Nap mint nap lezajlanak ehhez hasonló párbeszédek az újdonsült anyák körül. Ezek a beszélgetések – amelyeket általában nem az anyukák kezdeményeznek – azt a célt szolgálják, hogy fennmaradjon a boldog és felhőtlen anyaság mítosza. Vajon normális-e, ahogyan mégis sok anyuka érez?
Ezekre a kérdésekre keres választ Sandra L. Wheatley, a Leicester Egyetem kutatója, aki több száz nővel készített interjúit a Kilenc nő, kilenc hónap, kilenc élet című könyvében foglalta össze. Ezek az asszonyok arról számoltak be, hogy amikor gyereküket várták, nagyon kevés információval rendelkeztek arról, milyen érzés az első gyerek születése. Az anyaság első hónapjait vegyes érzésekkel fogadták, amire nem voltak felkészülve. Igaz, hogy nagy öröm volt kézbe fogni a csöppséget, akit kilenc hónapon át hordtak a méhükben, de a jó érzésekbe gyakran belevegyült az aggódás is, hogy sikerül-e kielégíteni az igen-igen hangos kis idegen igényeit, akihez ráadásul még használati utasítást se mellékelt senki.
- Azt hittem egy idő után, hogy megőrülök. Nem tudtam, mi bajom van, azt hittem, gázos vagyok, de aztán rájöttem, hogy levegőre van szükségem. Végül fogadtunk egy bébiszittert és hetente egyszer-kétszer elmentünk valahova kettesben. Kevés dolog éri meg ennél jobban! - mondja Zsuzsa, aki egy 3,5 és egy 2 éves gyerek mellett doktori tanulmányokat is folytat.
Ráadásul kiderült az is, hogy nemcsak az anyák tehetnek a dologról, hanem – mint bevezető példánkból is kitűnik – a társadalom is kiveszi a részét a mítosz fenntartásából. A családtagokon kívül a rokonok, a barátok, és ami a legmeglepőbb: az egészségügyi dolgozók is úgy tesznek, mintha az anyánál senki nem lenne boldogabb a világon. A könyvben szereplő 9 anyuka közül az egyik ezt nyilatkozta:
- Komolyan azt hiszem, hogy sokkal őszintébbnek kellene lennünk ezzel kapcsolatban. Mindenben... például a fantasztikus örömről ugyanúgy, mint a hátrányokról... Elmagyarázni, hogy mindenki így érez, nem csak te! - mondja Julia.
Mikor megkérdezték a könyv íróját, hogy ezek után szeretne-e családot, és a könyv írása mennyiben változtatta meg a gyermekáldással kapcsolatos nézeteit, azt felelte, hogy a könyvvel annyit foglalkozott, hogy szinte az vált gyerekévé. Arra viszont rájött, hogy „elég jó” anyának lenni valószínűleg nagyobb teljesítmény, mint „jó” anyának lenni.
Szegény anyákat ráadásul néha még a szülés utáni depresszió is sújtja. Ráadásul úgy tűnik, ennek jelentősége van evolúciós szempontból is, mert a kutatók úgy találták, hogy minél kevésbé „éri meg (időt és energiát) invesztálni” a gyerekbe (mert az anya nem tartja egészségesnek, vagy mert nem érzi úgy, hogy elegendő támogatottsága lenne a többi felnőttől), akkor gyakrabban lép fel a szülés után a depresszió. Ezzel tudattalanul azt kommunikálják a világ felé, hogy segítségre van szükségük, és arra akarják rávenni környezetüket, hogy ők is invesztáljanak a gyerekbe (vagyis törődjenek többet vele).
A magyar könyvpiacon is megjelent már egy Wheatley-éhez hasonló könyv, bár ez jóval informálisabb (Cathy Hopkins és Kay Burley: HURRÁ, terhes vagyok - Bastei Budapest Kft. 2000). Ők arra törekednek, hogy a terhesség és „gyermekáldás” nagy témáival (pl. szülés, szoptatás, pelenkázás stb.) kapcsolatban megmutassák, hogy mi a mítosz és mi a valóság. Mivel mindezt humorral teszik, és használható tippeket is adnak, ezért csábító, hogy higgyünk nekik. Azonban én óvnék mindenkit a könyv szemléletétől, mely szerint a terhesség, az anyaság és a szülői lét tulajdonképpen tömény horror, miközben elismerem, hogy néha tényleg úgy tűnik, főleg, ha nyűgösebb a gyerek és kevés segítségre számíthat az édesanya.
Az igazság valahol a két véglet között van, mint általában. Igaz, hogy van egy rózsaszínű mítosz, amelyet a társadalom igyekszik fenntartani, de ilyen nemcsak az anyasággal, hanem a házassággal, a munkavállalással stb. kapcsolatban is megfogalmazódik. A mítosszal szemben azonban ott a kőkemény valóság. A megoldás nem az, hogy az egyiktől eltávolodunk és a másikhoz közelítünk (pl. görcsösen igyekszünk fenntartani a mítoszt vagy belesüppedünk a kellemetlen valóságba), hanem az, hogy megpróbáljuk közelíteni a valóságot a „mítoszhoz”, ami nem más, mint egy ideál, és higgadtan tudomásul vesszük, hogy semmi sem tökéletes, mi sem vagyunk azok, és amit csinálunk, az sem (lesz) az.
Turóczi Attila
2001. augusztus
|
|
|
|
